Szőnyi Istvánt (1894–1960) Szomory Dezső a Duna költő-jének nevezte. 1923-ban költözött Zebegénybe, mert anynyira magával ragadta a Duna mindig változó világa. Itt rendezte be műtermét, mely ma is megtekinthető a Szőnyi Emlékmúzeumban.
Kevesebben tudják, de nem csak tájképeket festett, hanem figurális kompozíciókat is, melyeken izgatta, hogy az anyag testi mivoltának hangsúlyozása miként dolgozható össze a felfokozott fényhatások éreztetésével. Korábbi, a finom vonalakat és formákat kerülő képein az alakok, az aktok vaskosabbak, testük súlya és a fények ereje ütközött össze rajtuk.
Fő témái azonban évtizedeken át a megunhatatlan zebegényi táj, a családi és a paraszti élet mindennapi eseményei maradtak. A nagybányai hagyományokra épülő, posztimpresszionista, erős hangulatiságú képei érzelmi közelítést is megjelenítettek, egyre líraibbak lettek. A mű-vész önvallomása szerint: „Közvetlenül az emberekhez közelálló és legközvetlenebb dolgokat szerettem festeni, mindig azok érdekeltek engem. Minden témám nemhogy Zebegényben, de a Zebegényben levő nagy szabad műtermemben születik meg, ahol két hegy, két völgy, almáskert és fenyőerdő váltogatják egymást. Szinte ki sem kell mozdulnom onnan.”