„Domb. Papír. Szén. Mozdulat. Szignó. Domborzat. Nyom. Me-redély. Borzongás.” – összegezte élményét Nádas Péter a művész első megismert munkájáról. Nagy István (1873–1937) egész életében szűkölködött, sokszor a festészethez szükséges anyagra sem telt neki. Nagyon eredeti, máshoz nehezen hasonlítható művészete. Nem ismerik eléggé, de például Kosztolányi Dezső 1923-ban nagy lelkesedéssel írt róla a Nyugatban: „Feketével, fehérrel, falu utcája, házikó és fák, a fekete-fehér ijesztő egyszerűségében, hogy szinte fázol és megrémülsz, gémeskút, havas táj, alkony, pepecselés nélkül, oly biztos vonallal odaremekelve, hogy a rajzpapír belereped, kepék, kazlak, boglyák, vörhenyes örömtelen napsütésben, melyen érzik a pogány ég és föld közönye.”
Erdélyből érkezett Magyarországra 1920-ban. Nyughatatlan lélek volt, végigbolyongta és végigrajzolta szinte az egész életét. Az alföldi iskola jellegzetes vonásait geometrikus szerkezetiséggel, jellegzetes erdélyi témákkal és modern elemekkel ötvözte.Kedvelt témái voltak a komor erdélyi, bakonyi, alföldi, bajai tájak, a legelésző állatok, a kemény vonású, barázdált arcú emberek. 1930-ban – miután tüdőbaja súlyosbodott – telepedett le Baján. 4000-nél több munkáját ismerjük. Utolsó korszakának egyik legjelentősebb darabja ez a pasztellkép. Özvegye mintegy 40 alkotását a bajai múzeumnak ajándékozta.