Egry József (1883–1951) a magyar tájképfestészet kifejező látványfestője, a legszubjektívebb és leglírikusabb festő-ink egyike. Már az 1920-as években izgatta a fény, a víz, a nap természet-átalakító erejének megfestése. Péter András szerint: „Képei […] minden képszerűségük ellenére is sohasem ábrázolások, hanem lírai látomások. […] A Balaton világa, a tó víztükre párás fényeivel, a part, a nádas és a környező dombok nemcsak élményt és motívumot jelentettek a számára, de festészetét is átalakították, egyéni hangjának stílusalakító tényezőjévé váltak. A föld, a fa, a ház, a víz és a nap nemcsak mint motívum, nemcsak mint jelenség szerepelnek a képein, hanem egy kozmikus világérzés vetületeként is.” 1918-tól élt a Balaton mellett. Kedvelt motívumait – a víztükört, a Badacsonyt, a Fonyód felé eső kilátást, a párás fényeket és a szőlőhegyet – újra meg újra megfestette. A táj állandóan változó fényeit, hangulatát egy általa kifejlesztett technikával, az olaj és a pasztell keverésével örökítette meg.
A Szivárvány című festmény kevésbé tájábrázolás, inkább a mindenség megjelenítése, ugyanis a szivárványos félkört a halál utáni lét szimbólumának értelmezik.