„Csontváry festészete a magyar művészet legeredetibb formái közé tartozik. Álomittas líra, monumentális kompozíció, újszerű színvilág, expresszionista hevület és szimbólumokkal telített tematika egyformán jellemzői művészetének. Panteisztikus alázattal csüggött a természeten, és a próféták hevületével mondott ítéletet koráról. A lélek legmélyebb örvényeit járta meg, belső vízióival tusakodva vívta ki életművét” – írta róla monográfusa, Németh Lajos. Patikusból vált művésszé, 40 éves elmúlt, mikor – ahogy mondta, égi hangra – tanulni kezdett festeni. Munkái nem sorolhatóak semmiféle iskolához, kizárólag belső vezérlő elve szerint dolgozott.
Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919), a különc újító után 122 mű maradt, 30 olyan festményéről tudunk, amelyet a közönség elől rejtegetve, az általa bérelt patikában őrzött; köztük volt ez is. Műveit majdnem fuvarosok hordták szét, mesébe illő módon távoli rokona, Gerlóczy Gedeon mentette meg a gyűjteményt.
A Vezúv tövében álló kis halászvárost négy festményen örökítette meg. Belőlük kettő, a Világító éj és a Castellammare di Stabia egyértelműen párdarabnak tekinthető, mivel a városka korzójának ugyanarról a pontjáról készültek.