Halhatatlan csillagok a régészet égboltján
A megye kiemelkedő régészei, az ő tudományos kutatásaik és ásatásaik előtt tiszteleg a szolnoki Damjanich János Múzeum új, Ezt látták a csillagok – másfél évszázad régészeti tevékenysége Jász-Nagykun-Szolnok megyében című állandó kiállításával, melyre a Magyar géniusz program támogatásával nyílt lehetősége az intézménynek. Az ő munkásságuk tette le a mai, azóta a tudományos világ meghatározó helyszínévé vált múzeum alapjait, s határozta meg azt az irányt, melynek követése máig ható erővel mutatja az utat a 21. századi muzeológiának.
A régészeti gyűjtemény megalapozója Hild Viktor író, újságíró, aki műgyűjtőből képzett régésszé vált, miután felismerte, hogy múltunk emlékei csak tudatos gyűjtőmunkával menthetők meg. Korát messze meghaladó módon, precízen adatolta gyűjtéseit és ásatásait egyaránt. A múzeum a mai napig Hild gyöngybetűivel megírt, kis fémkeretes céduláival együtt úgy őrzi az általa megmentett tárgyakat. Gyűjtőszenvedélye feléledésétől arra készült, hogy kedves tárgyait egy látogatható közgyűjteményben bocsátja a közönség rendelkezésére – saját szolnoki házát is megnyitotta az érdeklődők előtt. Ez azonban neki még nem sikerült, a hosszan vajúdó Szolnoki Könyvtár- és Múzeumegyesület 1933-ban jött létre, Balogh Béla irányításával, aki elsősorban földrajzi érdeklődésű volt, de amikor rászakadt a múzeumvezetés minden gondja, ásatásokat, leletmentéseket is folytatott. Az ő tevékenységéhez kapcsolódik a nevezetes rákóczifalvi bronzkori temető kutatásának megkezdése, melyet Márton Lajossal, a Magyar Nemzeti Múzeum kiemelkedően kiváló régészével együtt folytatott. De még ennél is fontosabb, hogy a Hild-örökösöktől megvásárolta annak gyűjteményét, és ezzel végleg megvetette a múzeumban a régészet alapjait. Szorgalmas rendszerező tevékenységéből jócskán jutott a könyvtár fejlesztésére is, ennek köszönhető, hogy a Hild-hagyaték jóvoltából a szolnoki múzeum ma a vidéki múzeumok közül a leggazdagabb 19. századi tudományos gyűjteménnyel rendelkezik.
A megrendült egészségű Balogh Béla a második világháború alatt Debrecenbe költözött a rokonaihoz, így nem tudta megakadályozni, hogy a front átvonulása alatt a múzeumi és könyvtári gyűjteményt fel ne dúlják, ki ne fosszák. A háború után egy hadifogságból hazaérkező fiatal földrajztudós vette kezébe az árván maradt gyűjteményt. Ő volt Kaposvári Gyula, aki előbb a könyvtár, majd a múzeum igazgatója lett. De nagyon keveset mondunk, ha csak úgy emlékezünk rá, mint igazgatóra. Ő egyszemélyben maga volt a múzeum: gyűjtött, feldolgozott, kiadványok sorát indította el, publikált tudományos témában és ismeretterjesztő alapossággal kiállításokat, konferenciákat szervezett. Szolnok szerelmeseként helytörténeti és honismereti mozgalmat indított, fiatal kutatókat patronált – egyszóval élő, pezsgő, modern múzeumot hozott létre. Pályafutás során végig szívügye volt a régészet, fáradhatatlanul járta a megyét, lelet-kivizsgálásokat, lelőhely-azonosításokat, leletmentéseket folytatott, régészek közreműködésével ásatásokat vezetett, elsőként foglalkozott behatóan a szolnoki vár történetével.
Az ötvenes évek végére megteremtette a múzeum személyi fejlesztésének lehetőségét, így kerülhetett Szolnokra egy fiatal, frissen végzett régész-néprajzos, Csalog Zsolt. Ő volt a szolnoki régészeti gyűjtemény első állandó, régész végzettséggel rendelkező vezetője. Mindössze hat évet töltött Szolnokon 1960 és 1965 között, de ezen időszak alatt formálódott a gyűjtemény igazi tudományos értékké és műhellyé. Ásatásokat, leletmentéseket, terepbejárásokat vezetett, részese volt a Tisza II. vízlépcső és a Tisza-tó építését megelőző hatalmas feltáró-kampánynak. Csalog Zsolt minden anyagot beleltározott és rendbe rakott, nemcsak a saját ásatásait, de a múzeumban majd 100 év alatt felgyűlt anyagot is, Hild Viktor gyűjteményét, Kalicz Nándor terepbejárását, Balogh Béla hagyatékát, a szolnoki várból származó, több leltárkönyvre rúgó mennyiségű szórvány anyagot. Neki köszönhető, hogy ez az óriási információs bázis nem enyészett el. Tiszta csoda, hogy emellett maradt ideje-energiája a publikálásra is, ismeretterjesztő írásai szépirodalmi értékű alkotások. 1964-ben elkészítette a megye első állandó régészeti kiállítását, mely tartalmában, megvalósításában messze meghaladta a kor statikus tárlatait. 1966-ban megvált a múzeumtól, életútja másfelé fordult és többé nem foglalkozott régészettel.
Csalog Zsolt megüresedett helyét Kaposvári Gyula bölcs előrelátással és biztos érzékkel egy akkor ötödéves régészhallgatóval, Stanczik Ilonával töltötte be, aki 1976-ig dolgozott a múzeumban. Ez az időszak tekinthető a régészeti gyűjtemény valódi nagykorúvá válásának. Stanczik Ilona már nem egyedüli régészként dolgozott, az osztály lassan hat főre gyarapodott, így megtehette, hogy szinte csak választott korszakával, a bronzkorral foglalkozzon. Belekezdett és tíz éven át folytatta a jászdózsai Kápolnahalom többrétegű bronzkori telepének feltárását, amely mérföldkő volt a magyar régészetben. Stanczik Ilona az általa felállított csapat segítségével és közreműködésével kialakította a tell-telepek feltárásának, és főként dokumentálásának legcélravezetőbb módszerét, ezzel iskolát teremtve a bronzkorkutatásban.
A felsorolt személyek mind sorsfordító jelentőségű szerepet játszottak Jász-Nagykun-Szolnok megye régészetében. A tárlat munkásságuk mellett azt is bemutatja, hogy az ő nyomdokaikon elindulva, szellemiségük és elkötelezettségük példáját követve hova jutott el a 21. századra a megye régészete, hogy bizonyítást nyerjen: az általuk elültetett mag szárba szökkent, az utódok méltó követőik. Munkásságuk nemcsak életútjuk szöveges-képes méltatásaként, de az általuk feltárt és a mai napig a gyűjteményben megtalálható leletek felsorakoztatásaként is a látogató elé tárul.
A kiállítás másik részében a régészet mai állapotát igen látványos, a látogatók által is rendkívül kedvelt, meghatározó ásatásokon feltárt temetőrészletek felvillantásával érzékeltették az alkotók. A kiállítás különlegessége a teljesen elsötétített térben kialakított hatalmas éjszakai csillagos égbolt, ahol felismerhető csillagképek várják a látogatókat. Utóbbi egyben a kiállítás címére utal, amelyben a csillagok kifejezés a megyei géniuszok régészetben betöltött, a szakma által elismert szerepét jelzi. A csillagos égbolt alatti félhomályban egy képzeletbeli temető felfedezésére indulhatunk, betekintést nyerhetünk a megyében feltárt temetkezések rejtélyes világába a bemutatott ős-, népvándorlás, honfoglalás és középkori sírokon keresztül. A 19 sír egy részét úgy állították ki, ahogy azokat az ásatáson megtalálták, egyes sírokat pedig a korabeli temetést példázva az elhunyt viseletének, tárgyainak rekonstrukcióival együtt.
A képzeletbeli temetők 13 sírja az őskor különböző időszakaiból származik. Megtalálhatjuk itt a legkorábbi, újkőkori temetkezések mellett a rézkor, a bronzkor és a vaskor sírjait is, melyek mind-mind jellegzetes emlékei az adott korszaknak. Kezdetben ismeretlen volt a halotthamvasztás szokása, a testet temették el, leggyakrabban szigorúan kötött rituálé mellett. Eltérő módja volt a nők és férfiak elhantolásának, különböző mellékleteket, a túlvilági útra szóló útravalót helyeztek el melléjük, megmutatva azt is, hogy milyen szerepet töltöttek be a közösség életében. A bronzkortól terjed el a test elégetésének szokása – ezekből az urnás temetkezésekből hármat a kiállítás oldalfalában találunk meg, hogy kényelmes magasságból, oldalról szemlélhessük azokat.
Hat sírt nem „csontvázként”, hanem felöltöztetett, felékszerezett bábuként figyelhetünk meg, így az egykori viseleteket a lehető leghitelesebben lehet rekonstruálni, s ezáltal a korabeli életmódra is rá lehet világítani. A népvándorlás kor évszázadaiban számos nép fordult meg a Tisza középső folyásvidékén, a szélrózsa minden irányából származó szokásokat honosítva meg e vidéken. A rómaiakkal egy időben az Alföldön élő szarmaták az eurázsiai sztyeppéről költöztek be mai hazánk területére, magukkal hozva iráni eredetű viseletüket, díszítőművészetüket. Egy gazdag női sír szemlélteti temetkezési szokásaikat, rekonstruálva a ruházat elemeit, melynek izgalmas részlete a nadrágszárat összefogó – és egyben díszítő – színes szemekből álló üvegpaszta gyöngysor.
A nyugatról származó, germán nyelvet beszélő gepidákat egy harcos sírja képviseli, aki íjász lehetett, mivel a kard mellett nyíltegezében nyílvesszőkkel együtt temették el. A keleti eredetű, lovasnomád avar birodalom évszázadait is egy harcos sírja mutatja meg. A háton fekvő harcos jobb oldalához tették reflexíját, melynek csak csont merevítő lemezei maradtak fenn, de ebből is látszott, hogy hatalmas méretű íjat használt. Lovát egyszerre temették el vele, de annak váza egy külön kiásott sírgödörből került elő.
A tárlat két leggazdagabb sírja a nagykörűi honfoglalás kori temetőből származó női és férfi sír. A harcost lovával, veretes övével, tegezzel, míg a nőt veretekkel gazdagon díszített öltözékben temették el. Mindkét viselet kitűnően rekonstruálható volt a sírban megfigyelt nyomok alapján. Megjelenítették az öltözékeknek a forrásokból jól ismert finom anyagát, aranyozott ezüst díszeit, melyekről még a korabeli, pompakedvelő bizánci udvar is elismerően szólt. A temető utolsó sírja a mai kenderesi református templom előzményének, egy kis, 14. századi eredetű gótikus templomnak a feltárása során került elő. E női sír viselete jó állapotban megmaradt, így pontosan lehetett rekonstruálni jellegzetes, csipkedíszes főkötőjét. Az eltemetett nő előkelő személy lehetett, hiszen a templom kiemelt helyére, a diadalív alá temették el – feltehetően a kegyúr felesége volt.
Az érdeklődő az informatikai pultok segítségével bepillanthat az adott lelőhelyen feltárt temető főbb adataiba (korszak ismertetése, az adott temető ismertetése, ott a sírok száma, főbb rítuselemek, néhány kiemelkedő lelet fotója és leírása a temetőből), megtekintheti a konkrét sír ásatási rajzát magyarázattal, majd eljuthat az egyes sírmellékletekig is, melyekről fotót és leírást, magyarázatot is talál.
Fotók: Simon Ferenc