Egy életre keltett népviselet
„Minél cifrább, annál szebb” – így szólt hajdanán a látványos, sokszoknyás, gyöngyös-necces népviselet rendezőelve, mely a Kis-Balatont övező településekhez kötődik. A nagykanizsai Thúry György Múzeum legújabb időszaki kiállításán, mely a Magyar géniusz programnak köszönhetően valósulhatott meg, most testközelből megcsodálhatjuk a szemet gyönyörködtető, díszes ruhákat, és beleshetünk kalandos történetükbe is.
Az asszonyok fejviseletének a XIX. század utolsó harmadában már ismert hármas rétegeződése megmaradt egészen a kivetkőzés, azaz a hagyományos öltözet elhagyásának korszakáig: fehér főkötőt (fejkötőt) tettek a kettes vagy hármas fonatba font kontyukra, arra jött a „kasmér bekötő” (hátrakötő), majd a fejkendő. Az első világháború környékén a középső réteg, a hátrakötő megrövidült, és gyöngyökkel kezdték díszíteni. Kialakult maga a gyöngyös konty vagy más néven gyöngyös necc. A technikát és a minták formáját a beszerezhető alapanyagok változása is befolyásolta. Eleinte a gyöngydíszítés egyszínű volt, a fejdísz anyagának árnyalatához alkalmazkodott, majd egyre színesedett.
A női fejdísz legszínpompásabbá az 1940–50-es évekre vált. A legszebb, ünnepi darabokat külön specialisták, a neccfűző asszonyok készítették, akik gyakran több település asszonyai számára fűzték a gyöngyös fejdíszeket. A fejkötő szélére díszes csipkét horgoltak vagy gazdagon „kislingölték”. A fiatal asszonyok élénkebb színű kendőket hordtak, de nem viselhették sokáig, mert gyorsan elérték azt a kort, amikor már csak sötétebb színt illett a fejükre tenni. A fejkendő felkötési módjáról nem minden községben vélekedtek egyformán, arról fel lehetett ismerni, hogy melyik asszony melyik faluból származott.
Az első világháború idejéhez kötődik a fényképezkedés elterjedése Nagykanizsa környékén paraszti körökben. Az első viseletes fotókon fiatal párok vagy többgenerációs családok láthatók (bevonulás előtt álló férjjel vagy apával). Jellemzően a legszebb ruhájukat vették fel, és szertartásos rendben helyezkedtek el a műteremben. Az első világháború után elsősorban esküvői fotók készültek a fiatal párról, illetve családi képek ünnepi-félünnepi ruhákban. A fekete-fehér fotók azonban nem adják vissza azt a színes kavalkádot, melyre az „ollan rikkantós kis menyecskék” törekedtek, akik diktálták a divatot egy-egy faluban. A néprajzkutatók az 1950-es években már szándékosan igyekeztek megörökíteni az ünnepi viseletet, de egyre inkább törekedtek a hétköznapok lencsevégre kapására is.
A XXI században a népviselet már csak ünnepi alkalmakkor kerül elő, akkor viszont a lokális identitást, az összetartozást és a másoktól való különbözőséget kifejező szerepben. A legújabb felvételek falusi vagy városi rendezvényeken készültek, ahol öltözetükről felismerhetők az összetartozó asszonyok. A népviselet hordási módjában a sok változás ellenére megmaradtak régi tendenciák: gyöngyösneccet még mindig csak férjes asszonyok hordanak (XXI. századi megfeleltetéssel), és gyász idején fejdíszükkel és ruhaszínükkel is kifejezik veszteségüket.
A Thúry György Múzeum kiállítása a Kis-Balaton tágabb környékének öltözködési szokásait mutatja be az 1880-as évektől kezdődően egészen napjainkig. A Magyar géniusz program támogatásával megvalósult tárlat a múzeum barokk műemlék épületében, két teremben és a hozzátartozó széles folyosói térben, közel 150 négyzetméteren kapott helyet. A kiállítás meghatározó látványelemei a gazdag viseleti gyűjtemény darabjait bemutató tárlók mellett a beöltöztetett bábuk, valamint a vitrinekben elhelyezett gyönyörű, színes gyöngyösneccek, ünnepi és hétköznapi viseleti elemek. A tárlatnak különleges atmoszférát nyújtanak a korabeli fotónagyítások. A Google Play áruházból elérhető egy szelfiapplikáció is, melynek segítségével két korabeli falusi életképben találhatják magukat a látogatók.
Fotók: Thúry György Múzeum