Tavaly tavasszal indult útjára a magyar muzeológia jó kétszáz éve tekergő életútján mindenképpen fajsúlyos fejezetet jelentő Magyar Géniusz Vándorkiállítás. E monumentális vállalkozás országjáró körútjának végére Szekszárdon, a Wosinsky Mór Múzeumban kerül pont idén decemberben. A vándorkiállítást, ahogyan a Magyar Géniusz Programot is, az ezen a néven 2012 óta működő Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége koordinálja, melynek élére idén októberben épp a szekszárdi intézmény igazgatóját, Ódor János Gábort választotta meg a szövetség. Gyermekkorban gyökerező elhivatottság, a szülőföld csillapíthatatlan szeretete, szilárd hit a vidéki muzeológia létjogosultságában és a saját ambíciók háttérbe szorításának képessége az intézmény működtetésének javára. Ezek Ódor János Gábor ismérvei. Meggyőződéssel gondolhatjuk: igazán jó kezekbe került a magyar muzeológia fontos szervezetének irányítása.

Keveseknek adatik meg az az irigylésre méltó szerencse, hogy már fiatalon, netán gyerekkorban rá tudnak találni az irányra, melyet hivatásukban akár egy életen át követni szeretnének. Ön ezek közé tartozik. Mikor és hogyan jött rá, hogy a történelem és a régészet az ön útja?

Minden Simontornyával és a simontornyai várral kezdődött. Én ebből az észak-tolnai kisvárosból származom. Nekem már gyerekként gyakran volt kezemben könyv, s mivel a könyvtár a várban működött, heti rendszerességgel megfordultam ott. Elkezdett érdekelni a várkastély története, rácsodálkoztam, hogyan alakult és változott több száz év alatt az épület sorsa, jelentősége, s akaratlanul is egyre több történelmi témájú kiadványt emeltem le a polcról. Emellett volt egy másik esemény is, ami talán még inkább a régészet felé fordított: nyolcadikos koromban sikerült egy történelmi verseny döntőjébe jutnom, melynek kapcsán lehetőségem adódott részt venni egy, a közeli ozorai várnál zajló ásatáson. Ott testközelből és teljes valójában láthattam és megtapasztalhattam a régészek munkáját, és teljesen elvarázsolt! A gimnazista évek már abban a szilárd meggyőződésben teltek, hogy én régész leszek. Jártam a múzeumokat, sok helyre eljutottam, nyaranként számtalan ásatáson vettem részt, több kiváló régészt és munkamódszert is megismertem, s innen már lényegében egyenes utam volt az ELTE-re, ahol Bóna István professzor tanítványa lettem.

Az önéletrajzban sorakozó munkahelyek számában sem a nagy átlag táborát gyarapítja, hiszen pontosan 29 éve az első munkahelyén dolgozik.

Már az egyetem utolsó két évében itt dolgoztam a Wosinsky Mór Múzeumban, pályáztam és felvételt nyertem, amikor két távozó kolléga helyére kerestek régészeket, így ettől kezdve munka mellett folytattam és fejeztem be a tanulmányaimat. Ennek a lehetőségnek nemcsak a szakmai előmenetelem miatt örültem, hanem azért is, mert ezáltal hazatérhettem tágabban vett szülőföldemre, Tolnába, hiszen mindig is úgy terveztem, hogy itt fogok szakmailag kiteljesedni és gyökeret ereszteni. Adódott más munkalehetőség is, de nem bánom, hogy lassan három évtizede itt dolgozom, sőt nagyon jó tanulópálya volt ebben a múzeumi közegben szocializálódni.

Miért választotta szakterületének a népvándorlás korát?

Talán azért, mert ez egy fontos korszakhatár, a határterületek pedig mindig izgalmasak. A történelmi időszakok közül ez az egyik legmozgalmasabb, s a magyar történelem szempontjából is meghatározó, hiszen ennek során telepedtek le itt az őseink. A Kárpát-medencébe vagy, ahogy nevezni szokták, a népek országútjára évezredeken át minden irányból érkeztek népcsoportok, s a népvándorlás időszaka ennek a népmozgásnak egy erős esszenciáját adja. De azért is közel áll hozzám, mert e korszak kutatásában a régészet kikerülhetetlen fontosságú, lévén az írásbeli források száma alacsony ebből az időszakból. Nagyon érdekes a különböző kulturális hatások keveredése, a tárgyi anyag változása és egyáltalán: a sokszínűség.

Vannak-e a korszak kutatásában még megválaszolatlan kérdések, fehér foltok, melyek hiányoznak a megértéséhez, a tudásunk teljességéhez?

Szervezett módon 150 éve kutatják a Kárpát-medencét, s egyszer kiszámolták, hogy amióta az ember megjelent itt, nagyságrendileg két-háromszáz millió embert temettek el a történeti korokban, s ezekből a sírokból az ásatások során mindössze néhány százezret tártak fel. Vagyis a kulturális örökség régészeti elemeinek még csak a töredéke került a felszínre. Az emberek természetesen nemcsak meghaltak ezen a földön, hanem itt is éltek, tevékenykedtek, vagyis a szakemberek nemcsak temetőkkel, hanem a hozzájuk kapcsolódó településekkel is számolhatnak. Természetesen a feltárt területek nagyságával együtt a tudásunk is nő egy-egy adott korról, új és új módszerekkel, természettudományos vizsgálatokkal az ott élő emberekről és a szokásaikról. Az új tudás pedig mindig új kérdéseket szül. Az örökségvédelmi törvény komolyan szabályozza, hogy milyen keretek között lehet kutatni, de a cél egyébként sem a mennyiség növelése. Inkább úgy fogalmaznék, hogy amit muszáj, azt minden körülmények között, a lehető legjobb módszerekkel és a legnagyobb körültekintéssel kell feltárni, hogy ne pusztuljon el mondjuk egy beruházás következtében. A tervásatásoknak pedig, melyek előfordulása manapság több okból erőteljesen visszaszorult, tudományosan megalapozottnak kell lenniük. A régészet régóta már nem csak az anyagi kultúrát vizsgálja, tehát nem feltétlen magában egy tárgy fontos, hanem az, hogy mivel együtt találtuk meg, vagyis milyen kontextusból származnak. Ha például egy sírban a csontváz mellett találunk egy edényt, az elmond nekünk néhány dolgot, például a hitvilágról, a kerámiaművességről, de ha sikerül az egész sírt, esetleg az egész temetőt feltárni, az ott talált tárgyak összessége, mennyisége, milyensége, egymáshoz viszonyított szerepe minőségileg sokkal több információt ad számunkra az adott közösségről, népcsoportról.

Amikor valaki egy intézmény élére áll, szinte minden esetben számolnia kell azzal, hogy a vezetői feladatait csak a szakmai kiteljesedése rovására fogja tudni ellátni. Ön hogyan élte meg ezt?

Egy nehéz és gondterhes időszakban kerültem a múzeum élére, végigkísértem az intézményfenntartó változásait, meg kellett küzdenem az ezzel járó pluszfeladatokkal, a sokszor a kezelhetetlenség szintjét is súroló forráshiánnyal és az egyéb gazdasági és működési nehézségekkel. Amikor 2011 tavaszán megválasztottak igazgatónak, még a megyei önkormányzat volt a fenntartónk. Azt a közel ötven évig meglévő stabilitást, melyet ez a felállás nyújtott, a megyéket érintő átszervezés gyökerestől megbolygatta, megszűnt a megyei önkormányzatok intézményfenntartó funkciója. Egy évig így aztán állami fenntartásban működtünk, majd 2013 januárjától a helyi, települési önkormányzat lett a fenntartónk. Szekszárd városának korábban nem volt saját múzeuma, és bár a városban létezett az intézmény, nagyon sok szempontból az alapoktól kellett megismertetnünk a város vezetésével azt a szerteágazó feladatrendszert, amit egy vármegyei hatókörű városi múzeum végez. Az összecsiszolódást követően jó munkaviszony alakult ki a fenntartónkkal. Amikor elvállaltam a múzeum vezetését, tisztában voltam vele, hogy a szakmám, a régészet háttérbe fog szorulni, de úgy gondoltam, hogy ha szükség mutatkozik a tudásomra és a jobbító szándékú elképzeléseimre, akkor tartozom annyival az intézménynek, hogy az elődeim által elkezdett munkát folytatom. A zászlót tartani és vinni kell valakinek, s ezt a felelősséget én vállaltam. Fontosabb volt az intézmény továbbvitele, mint a személyes ambícióim. Emellett dolgozott bennem a múlt iránti tisztelet, a szülőföldem szeretete, a múzeum jövője iránt érzett felelősség és az értékalapú tudás szolgálata is. Valahol ez motivált akkor is, amikor az Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége, az MVMSZ elnökségi tagsági jelölésére, majd elnöki posztjára is igent mondtam.

Merthogy a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége is önt választotta elnökévé október elején. Milyen elnöki koncepció mentén tervezi vezetni a szövetséget?

Az MVMSZ a legnagyobb, jelenleg 129 tagot számláló, a Kárpát-medence magyar vonatkozású, elősorban közepes és kisebb múzeumi intézményeit tömörítő szervezet, ami ezen a néven 2012 óta működik. A jogelődje már korábban, 2002-ben megalakult, de a szándék és a működési elv akkor és most is ugyanaz: megerősíteni a vidéki muzeológiát, és egy alulról építkező, összetartó szakmai szövetséget létrehozni. Mert együtt erősebbek lehetünk, s a meglátásainkat, kéréseinket is csak így tudjuk hatékonyan eljuttatni a döntéshozók felé, így tudunk partnerként jól együttműködni más közgyűjteményi szervezetekkel.

A közelmúltban több, nagy jelentőségű esemény is meghatározta, befolyásolta működésünket. A Covid több hullámát és az energetikai árak robbanását nehezen, a szakmai feladatok átcsoportosításával, de mégis talán a lehetőségekhez képest jól meg tudtuk oldani és túlélni. Ugyanakkor egy olyan lehetőséget is kaptunk, amilyet eddig a vidéki muzeológia még soha hazánk történelmében. A Magyar Géniusz Program lebonyolításához kapott 3,5 milliárd forintos állami támogatás valahol a szövetségünk és a vidéki muzeológia létjogosultságának elismerése is, amihez tisztelettel és felelősséggel állunk az első perctől kezdve. Ennek egyik része a tavaly áprilisban Kecskemétről elindult vándorkiállítás megalkotása és az ország hét pontján való bemutatása volt, mely épp itt nálunk, Szekszárdon zárul. Emellett javában zajlik a Magyar Géniusz Program is, mely kiállítások, kutatások életre hívását támogatja, célzottan az egész Kárpát-medencében. Ezt tisztességgel végig kell vinnünk, de előre is kell gondolkodnunk, milyen új kiállítási témákat tudnánk a zászlónkra tűzni akár közös erővel, különféle együttműködések mentén. Emellett fontosnak érzem, hogy az eddigieknél nagyobb erőkkel nyissunk a családok felé. A látogatók zömét még mindig az idősebb korosztály, illetve a múzeumpedagógia révén az egészen fiatalok teszik ki, ezért szükséges, hogy a középkorúakat is becsalogassuk a múzeumokba. Az állami költségvetés elfogadása óta tudjuk, hogy a 2024-es évben pluszforrást nem fog kapni a szféránk, ugyanakkor muszáj beszélnünk a problémáinkról a döntéshozóknak. Nagyon sok vidéki intézmény esetében, ahol egyébként hazánk több tíz milliós nagyságú, zömmel állami tulajdonú műtárgyállományát őrzik, nem megfelelők a raktározási körülmények, a raktárak sokszor túltelítettek. A segítségünket szeretnénk felajánlani azzal, hogy tervezzük egy felmérést és egy cselekvési terv elkészítését a témában, hogy ha egyszer eljutunk oda, hogy pénzt tudnak rendelni a célkitűzéseink mellé, akkor már a kezünkben legyenek ezek a dokumentumok. Emellett hallatni kell a hangunkat olyan kérdésekben is, mint a múzeumi dolgozók bérének emelése, hiszen a bérminimum környéki fizetésekkel nagyon nehéz a szakmai munkaerőt megtartani. Ugyancsak szólnunk kell a vidéki múzeumokat húsba vágóan érintő, tíz éve beragadt, elinflálódott régészeti feltárási költség állam által meghatározott hatósági árai miatt, mert ez már a feladatellátás egészét veszélyezteti. Magyarországon a „szennyező fizet” elv működik megelőző ásatások esetében, tehát a területileg kijelölt múzeumok a beruházó költségére végeznek feltárásokat az állam által meghatározott összegért, azonban ez a pénz sokszor már a terepi munkákra sem elég, és hol van akkor még a restaurálás, a nyilvántartásba vétel és a raktározás költsége…

Felmerült a közelmúltban, hogy a tíz éve a helyi önkormányzatok fenntartásába került közgyűjtemények jó helyen vannak-e, hatékonyan tudnak-e működni, szükséges-e átszervezésük. A válasz erre nem egyértelmű, nem egységes, de az a meglátásom, hogy sokkal több köt minket működésünk helyszínéhez, mint amennyit nyerhetne ez a múzeumi szegmens egy újabb esetleges átszervezéssel. A lokálpatriotizmus és a hazaszeretet egy tőről fakad. Egy településhez, az ott élő emberekhez, egy vármegyéhez vagy tájhoz éppen úgy lehet kötődni, mint a hazához. Ezt a kötődést identitásnak hívjuk, és nem szabad elfeledni: a múzeumok az alapfeladataik ellátása mellett fontos identitásképző és megőrző tudásközpontok is egyben.

Milyen érzés a Magyar Géniusz Vándorkiállítást épp Szekszárdon, az önök múzeumában zárni?

Ez egy régi terve és egy nagyon nagy vállalkozása az MVMSZ-nek, s bizony ekkora volumenű és minőségű műtárgyanyagot felvonultató kiállításnak még nem adtunk otthont, így mindenképpen óriási megtiszteltetésnek éltük és éljük meg, igyekszünk a komoly ívet leírt tárlatnak méltó befejezése lenni. A kiállítás a többi városban is népszerű volt, s a kevésbé ideális év végi időpont ellenére nálunk is sokan kíváncsiak rá, az átlagosnál sokkal nagyobb arányban érkeznek látogatók. Együttműködünk a tankerületekkel, a város múzeumbarát egyesületével, az iskolavezetőkkel, és számos programot, kiegészítő rendezvényt szerveztünk eddig is rá, hogy a lehető legtöbb embert meg tudjuk szólítani. Bár nem ez volt a célja, de bennem él egy olyan benyomás is erről a kiállításról, hogy a sok-sok egyéb mondanivalója mellett nemzetünk történelmének sorsfordító pillanatait és eseményeit is felvázolja, s már csak ezért is mindenképpen továbbgondolásra érdemes.

Sokan tudják önről, hogy szabadidejében prózát, novellákat ír. Ezek szerint a történelem mellett az irodalom is ennyire a sajátja?

Mindig is szerettem az irodalmat, nagyon szeretem Garcia Márquez mágikus realista regényeit, Ingmar Bergman drámáit, Bodor Ádám és Lázár Ervin novelláit. Az írás egyfajta búvópatak, kreatív alkotói folyamat, mely életem során mindig, még a terheltebb időszakokban is kísért, és hallatta a hangját. Érdekes, de a szépírás részben kötődik a múzeumi munkámhoz is, abból táplálkozik. A vármegyénkhez köthető alkotók kultuszának építését mindig is a feladatomnak tekintettem. Múzeumunk kiállítóhelyei között található olyan neves alkotók emlékháza, mint Babits Mihály vagy Mészöly Miklós. Mészölyhöz kapcsolódóan például íróiskolát hoztunk létre társintézményekkel és a civilekkel, emiatt a kortárs írók közül sokan fordultak meg falaink között. A saját olvasmányaim mellett így szivárog lassan három évtizede a mai irodalom a mindennapjaimba, és inspirálnak a nagy elődök nemcsak a múzeumi munkám, de az írás terén is alkotásra.